A változáshoz vezető út

A világból érkeznek felénk jelek, hívások a változásra.
Az első lépés, ami szükséges a változás megtételéhez, hogy azokat az érzéseket, amik hátráltatnak, legyökereztetnek egy adott élethelyzetbe ki kell égetni magunkból.
Ilyen pl.: a bizalmatlanság, félelmek, biztonságra törekvés...
Amikor egyre erősebben érzem, hogy szűk már a hely addigi életemben, akkor elkezdem gyűjteni erőmet a küszöb átlépéséhez.
Amikor megfelelőnek érzem az időt egyszer csak elindulok,
belekapaszkodom a hitembe és átugrom a küszöböt.
A környezetem a változást észre veszi, hiszen másképp beszélek, viselkedek már. Ehhez lesznek támogatóim - szövetségeseim, és ellenségeim - visszahúzóim is.
A szövetségeseim biztatást, segítséget adnak, mert ők ahhoz a csoporthoz tartoznak, akik szintén megteszik a változáshoz szükséges lépést.
Akik a visszahúzók táborába tartoznak, ők lebeszélnek a változtatás megtételéről.
Ők is ugyan úgy érzik a világból érkező hívójelet, de nem merik meglépni, megtenni.
Úgy gondolják okosabb dolog a biztonságot választani, mert azt ismerik.
Ezután elkövetkezik a senki földjén állás pillanata.
Innen még kétfelé vezet az út.
Tettem ugyan egy lépést, de belső kételyeimet még nem gyűrtem le.
Kimásztam a gödörből, a szélén vagyok, de még fel kellene állnom.
- Ha visszalépek, viszek magammal egy óriási kudarcélményt!
- Ha előrelépek, sikerrel megtettem!
A legnagyobb megpróbáltatás az, mikor fel is állok. Mikor ebben az új világban megmutatom magam.

Itt vagyok emberek, megtettem!

A világ előtti felvállalás után jön a jutalom!
Mindenki megkapja a jutalmat, amiért változtatni mert.
A jutalom az a sok-sok pozitív dolog és történés és élmény, amit csak itt kaphatok meg.
Életemnek ezután is van útja.
Saját életünknek mindannyian a hősei vagyunk!
Aki pedig a visszalépést választotta, azt egyre jobban beszorítja az a sors, amibe nem tud belevenni semmi újat, amitől előre jutna. Amitől haladhatna egyre feljebb a lépcsőn.
A tudás bennünk van. A tudattalanunkban bennünk van, hogy élni csak így lehet.
Kialakítottunk magunknak egy életteret, amiben éljük az életünket. Jól, vagy rosszul. Ehhez van egy könnyítésünk, hogy érkeznek felénk hívások.
Ha nem élek ezzel a lehetőséggel a saját életlehetőségeimet rontom el!

Általában így élünk és közben inkább panaszkodunk.
Panaszkodunk, hogy semmire nincs időm, hogy nem ért meg a párom, a munkahelyemen nem becsülnek meg...
A panaszkodásban az a lényeg, hogy magamnak bebizonyítsam, hogy ez így van. A panaszkodás a tipikus vakság eredménye. Egyáltalán nem érdekel a másik hiszi-e vagy sem, amit mondok.
Ez nem a hős útjához vezet! Nem azon a fejlődésen megy keresztül, amit mindenkinek megadatott a sors.

Ne feledjük! A párunk nem a mi boldogság felelősünk!

-Nem baj, ha nem igazán jó, majd kompromisszumokat kötök!
Mindig találni rengeteg magyarázatot, önbecsapást arra, hogy ne változtassak. Jobb lesz nekem így, mert nem kerülök konfliktushelyzetbe. Hisz azt meg kéne oldanom. Mihez is kezdek akkor?!

Sajnos megvárjuk, míg élhetetlen lesz az életünk!

A saját életünk főszereplői vagyunk! Ezt sose felejtsük el!

Egy főszereplő pedig mindig győz!

Meghallod a hívásokat és felelsz rájuk - Ez a legfontosabb, amit tehetsz magadért!